Kurt Schwitters szerint a művészet nem több, mint ritmus. Úgy gondolta, egy műalkotás kompozíciós elemei ugyanúgy hatnak, mint az egymásra épülő zenei hangok: a színek és a formák szimfóniává és az érzelmek játékterévé állnak össze. A ritmus, a szabályosan visszatérő, ütemesen ismétlődő váltakozás Dukai István vizuális kompozícióinak is meghatározó eleme. Alkotásai lüktetnek az energiától, akár a zenei crescendók, amelyek felgyorsítják a szívverést és felkavarják a lelket. Schwitterst avant-garde zene vette körül, ilyenformán párhuzamba csak a ritmus iránti rajongásaként kerülhet Dukai mellé, hiszen István minimalista kompozíciói kortárs elektronikus zenei ős-műfajok, mint a techno vagy a house, hangzásával rokoníthatóak. Az említett zenei műfajokra jellemző feszes ritmusszekciók, az ipari hangzás, mind visszaköszönnek Dukai központi motívumainak repetitív karakterisztikájában, rendjében, szabályos tagoltságában, szerkezeti arányosságában. 

A digitális technikával előkészített sablonok, a monokróm színpaletta, a dekoratív, figuratív és ábrázoló elemek eltávolítása segítségével a texturális és anyagi elemekre és formákra helyeződik a hangsúly. Ezek az alkotások teljesen objektívek és nem referenciálisak. Koncentrikus sávokból vagy csíkokból állnak, fekete akril festékkel, nyers vászonra festve: egyszerre rideg, holtpontos, szigorú, impozáns, bársonyos – diagrammatikus, de egyben tapintható, érzéki művek. 

Egyetlen hosszú, folyamatos vonal mentén vezeti végig a szemet az általában szimmetrikus mintán Dukai, amelyeket néha megismétel, megsokszoroz egyetlen képben. Máskor digitális és analóg hibák esztétikai felhasználásával, a tökéletes szándékos manipulálásával, nem várt hibák megidézésével alakítja a képet. Dukai számára az anyagok döntő fontosságúak. A nyers, díszítetlen anyagokat részesíti előnyben, de míg a minimalizmus elutasítja a kézművesség és a művészet hagyományos eszményét, addig István éppen ezt hangsúlyozza vidéki házaknál talált, kézzel szövött, használt, nem ritka, hogy több évtizedes zsákvásznak újrahasznosításával, amelyeket természetes cserzőanyagokkal színez. 

Munkáiban így a természetes és a mesterséges, az analóg és a digitális, a hagyományos és a technokrata izgalmas kettőssége feszül. Képei, akárcsak Frank Stella fekete festmény-ciklusa, önálló, autonóm, önmaguk végtelen reprezentációját megteremtő konstitutív tárgyak, amelyek a befogadó és a reprezentáció relatív kontextuális valóságában helyezkednek el. Ahogy Stella mondja, “Amit látsz, az az, amit látsz.” 

Zita Sarvari – aesthete, curator (Heart&Cherry)